Napos-holdas mesék

Sok mesemondó indul a színpadról, vagy a katedráról, hiszen egyrészt a mesék didaxis nélkül tanítanak, másrészt határozottan kell hozzájuk előadói véna, de nagy számban vannak azok, akik múzeumból jönnek, vagy akár a természettudományokat szeretnék kevésbé szárazon átadni. Ami engem illet, csak a szokásos: egy kicsit ez is, egy kicsit az is. Dolgoztam tanárként – néhány hónapot –, voltam múzeumpedagógus-jellegű tárlatvezető és gyerekfoglalkoztató  – majdnem egy évet  –, voltam cserkészvezető egész sokáig, ahol mondjuk a mesemondásra különösen hasznos alkalmak nyílnak, például negyven gyerekkel a semmi közepén egy viharban ragadva... A színpadot az iskolai színjátszásnál hagytam abba, imádtam a tanáromat, de beláttam, hogy nem vagyok színpadra való. És nem is. A meséléshez viszont szerencsére nem úgy kell színésznek és pedagógusnak lenni, mint a hagyományos közegben. A lelkesedés és lelkesítés pedig valami oknál fogva istenadta talentumom. Nem mondom, hogy évek tapaszta...

Egy saját, házi mesemondó estre készültem, és összeszedtem a meséket és történeteket, amelyeket mindenképpen szeretnék megosztani másokkal, gyakorolni az elmondását, és felfűzni őket egy láncra. A téma a szerelem és a halál lett, kedvenc történetem, a Szávitri középpontba helyezése nyomán. A Szávitri a Mahábhárata egy kicsiny története, Illés Endre feldolgozásában olvastam gyerekkoromban, és azóta sokszor. Egy királylány olyan szép, hogy magának kell elindulni férjet keresni, mert senki sem meri megkérni a kezét. Meg is találja párját, Szatjavánt, egy száműzött király fiát egy erdő közepén – azonban amikor hazaér, és boldogan tudatja, hogy megtalálta, megtudja azt is, hogy választottjának csak egy éve van hátra. Ennek ellenére feleségül megy hozzá, és egy év múlva, amikor férjéért megérkezik Jáma, a halál istene, Szávitri nem nyugszik bele a sorsába, hanem elindul a férje lelkét vivő Jáma mellett, és beszélgetni kezdenek... A királylány, aki hű és bátor, és aki visszahozza a halált...

Egészen odáig, hogy fel nem fedeztem, hogy mesemondó a hivatásom, azt hittem, író vagyok. Valójában persze a kettő nem üti egymást. Az író is, a mesemondó is történetekkel dolgozik, eszköze a nyelv, a szavak, és egyéb metakommunikációs eszközök. Tud tanulni egyik a másiktól. Mindegyik valami bölcsességet és tapasztalatot oszt meg, valamit ad önmagából, tanít, éltet. Vannak azonban markáns különbségek, az egyik ilyen – a másik olyan. Írásban – eddig ebben voltak tapasztalataim – az ember inkább az örökkévalóságnak dolgozik, nem a pillanatnak (és itt az igényes szépirodalomra gondolok, nem csak akármilyen szövegre, amit kinyomtatnak). Van idő és tér kicsiszolgatni a tökéletlenségeket és eltüntetni a hibákat, hagyni időt a szöveg érlelődésének, tanúk nélkül. Írásban többet számít a stílus, olykor magánál a történetnél is többet (aki nem hiszi, olvasson Proustot...) Ugyanúgy hagyatkozik a befogadó fantáziájára és belső képeire, mint a mesemondó élőbeszéde, de más módon, talán kevé...