Beavatás, lányok, tábor

Egy táborba hívtak meg, hogy egy olyan estén, amikor csak a lányok lesznek jelen, meséljek nekik a felnőtté válásról. Nagyon sokat gondolkodtam a témán, és nagyon jó dolgokat szedtem össze, és a legmókásabb az volt, hogy amikor elmondtam mindazt, amit összeszedtem, a mesék bevezetéseként, olyan volt, mintha csak egy katedráról mesélnék – a szó elszáll. De a történetek, amiket meséltem, egész biztos, hogy megmaradnak valamilyen szinten. 

Sötétben ültünk egy hatalmas réten az erdő közepén, fáklyafénynél, hetven nagykamasz lány, meg egy sámándob, amit erre az alkalomra kértem kölcsön (és ami zseniális mesei aláfestésnek bizonyult). 

A Csontváz asszonyt meséltem el először, amit Clarissa Pincola Estés könyvében olvastam először - és remekül illik hozzá a sámándob: lehet vele futást, meglepetést, varázslást aláfesteni. És persze el is felejtettem, hogy a kamasz lányok mindenen nevetnek, kifejezetten vicces történet lett, pedig eredetileg esti gyerekmesének például pont nem alkalmas.

Következett a Világszép Vaszilissza, Baba Jagástul, égő szemű koponyástul, szövőszékestül. 

Végül Szávitri története a Mahábháratából, amit egy fél éve már el akarok mesélni, és most végre sikerült. Annyira más, mint a mi megszokott történeteink. Annyira gyönyörű. És ehhez is kiváló a sámándob. 

És a lányok minden mese végén csak ültek a sűrű csöndben, és próbálták megfejteni, mi is történik most. 

Másnap ennek egyfajta feldolgozásaként elővettünk a lehető legkülönfélébb női témákat, belső megmozgató gyakorlattal, kiscsoportos beszélgetésekkel, és labirintus-rítussal. A lányok itt már körbe adták a dobot, zümmögve énekeltek egymásnak, spontán táncikáltak, és egészen felszabadultak lettek. 

Abba már nem lát bele az ember, hogy milyen nyomot hagy a hallgatóban a történet, de nem is kell. Az viszont, hogy láttam öt tucat fiatal lányt megtalálni a saját ritmusát, felejthetetlen élmény volt. 

kép innen.