Morfondírozások: Miért nem szeretem a rajzfilmeket?

      Sokat tűnődtem azon, hogy mi a bajom a modern mesékkel, különösen a rajzfilmsorozatokkal, mint például Tűzoltó Sam, akiért Jakab nagyon odavolt, és egy egész évig tűzoltó-lázban égett. Vagy Bogyó és Babóca, ami ugyan bájos, egyszerű, rövid, tanulságos történetek, a gyerek hétköznapi világáról szóltak – mégis.

    Egyrészt ugye egyértelmű, hogy a képernyőn való lógás függést okoz. A három-négy éves gyereknek meg sok mindenre van szüksége, de hosszú perceket-órákat tölteni képernyő előtt, és attól függésbe kerülni, na arra pont nem. A szülőknek sincs szükségük egy elvonási tünetektől ordító gyerekre. Amikor szép lassan életbe lépett a szabály, hogy nincs bármikor füttyre Tűzoltó Sam, akkor a hisztik is limitálódtak.

      De ez még mindig csak a felszín.

Mik a saját érzéseim és tapasztalataim? 

      A modern meséből sorozat kell (vagy legalábbis sorozatot csinálnak), mert nem elég egy, nem elég ugyanaz, mindig új kell – ez a felnőtt világ gondolkodása és tükörképe: a gyors világ, fast-fairy tale. Ezzel szemben egy gyerek, ha egy mese megérinti, akkor újra és újra meg akarja azt hallgatni. Én hat éves korom körül fél éven át minden áldott este a Piroska és a farkast akartam hallgatni. Ezt nem kell megfogalmazni, a gyereknek pláne nem, de ez a lassú, emésztő mesehallgatás többet ér minden prédikációnál, hogy hogy kell viselkedni, és hogy a világ milyen.

      Ez a másik: milyen világot ábrázolnak ezek a rajzfilmek? Amilyennek látjuk a világot A FELSZÍNEN. Jó fiú, rossz fiú, kis kópé, megmentő hős, aggódó anyuka, a szokásos archetípusok, de mindez elég felszínes formában. A gyerek nem azt tanulja meg, hogy ne rosszalkodjon, hanem egyenesen mintákat mutatnak neki a rosszalkodásra és olyan egyéb felnőtt fogalmakra, amikre abszolút nincs még szüksége. Tűzoltó Samben a rosszcsont kisfiú Norman, aki szeleburdi, követi vakon a saját buta ötleteit, és persze mindig pórul jár. A fiam azonban nem feltétlenül a didaxist látja ebből, hogy aki nem fogad szót, az megjárja, hanem azt, hogy jé, így is lehet huncutkodni, milyen vicces. És mivel vizuálisan látja, pergő képekben, igénytelen grafikával (oké, oké, nekem a mérce a Kecskeméti Filmstúdió grafikusai) – az ragad meg benne. Hallom, hogy elalvás előtt a tűzoltó mondatait visszhangozza – ez a legintenzívebb élmény az egész napjából, ezt kell legjobban feldolgoznia! Nem ezt gondolom a legideálisabbnak.

    A világ ráadásul nem olyan, mint amilyennek látjuk! Sokkal komplexebb, szimbolikusabb. A gyermek nem úgy tanulja meg a szimbolikus vagy metaforikus gondolkodást, hogy megemésztve adjuk neki oda a gondolatokat. Ő a maga szintjén pontosan tudja, mit jelent a tojás, hogy a nyulacska vissza akarja szerezni a harangocskáját, vagy hogy valaki a legerősebbet keresi a világon. És később megérti majd a farkast, a táltost, a sárkányt és az üveghegyet is. És amikor szembejön az életben egy ilyen, tudja, mit kell csinálnia, ösztönösen. Nem azt kell megmutatni neki lebutítva, hogy milyen farkastörvényekkel működik a világ! A világ ugyanis nem ilyen, ez csak a látszat. A világ gyönyörű, a világ igazságos, a világ abszurd, mi pedig teli vagyunk belső erőforrásokkal. Mi vagyunk a sárkány és a királyfi is. Tűzoltó Samnél nem ilyen bőséges a választék. 

       Harmadszor: pont a Tűzoltó Samnak se füle, se farka. Leültem vele megnézni egy epizódot, vártam, hogy mikor lesz vége. Hát nem lett. Folyt egyik jelenet a másikba, és mintha összekeveredett volna lineárisan: a testvérpár egyik pillanatban még a kigyulladt erdőben bolyongott, s aggódtak értük, snitt, a következő jelenetben épp Normannel rosszalkodtak. Hogy mentették meg őket? Rejtély. Hogy tanulja meg így, hogy a történeteknek eleje, közepe, vége van? Hogy mindig van valami bonyodalom, de azok mindig meg is oldódnak, kivétel nélkül?

       A negyedik, hogy én sem élvezem. Olyat nézzek a gyermekkel, ami nekem nem mond semmit? Olyan verset olvassak, ami bugyuta? Csak azért, mert gyermek, nem kell hülyének nézni. A szépség akkor is szépség kell legyen, ha gyermekek számára készül. Az igény és a minőség és a tisztelet ugyanaz kell legyen.

Külön haragszom erre a sorozatra még egy emlék miatt. Négy napot voltam távol Jakabtól, először ilyen hosszan. Mikor pedig megérkeztem, nagy örömmel fogtam volna az ölembe, Jakab pedig sírva fakadt, hogy nem nézheti végig a rajzfilmet. A másfél órás youtube-válogatást. (Lehet, hogy van normálisabb, történetileg rendesen vágott verzió, de nem óhajtottam megkeresni). A gyerek négy nap után lát, és sír, hogy a rajzfilmet akarja. Mint hat pofon, úgy esett ez nekem.

      A rajzfilm nem való a gyerek elfoglalására, lenyugtatására, baby-szittelésére.

    Kivételt képez nálunk egy vagy két Magyar Népmese és egy darab Mátyás király, hetente kb egyszer, és együtt. És ugyanaz a kettő-három. Ezt én is szeretem, nekem, a felnőttnek is élmény, és népmeséből táplálkozik, és általában kiemelkedően szép grafikájú animációk. Márpedig az esztétikai nevelés is itt kezdődik.

     Hogy miben másabb a népmese? Most csak dióhéjban: Szimbólumokkal dolgozik. Ott is vannak archetípusok, persze, de nem feltétlenül nevesítettek. Nem kell emlegetni őket ahhoz, hogy dolgozzanak belül. És ebben a kicsi korban még abszolút nincs szükség se tricksterekre, se hosszú tündérmesékre, se tűzből kimentő hősökre. Se giccsre. A világ még éppen áll össze. Az előző posztban felsorolt láncmesék százféle variációin látom, hogy ez segít a világot helyretenni. Saját képzelet megmozgatásával, vagyis a mesét hallgatva. Ugyanazt a mesét újra meg újra. Slow life. Slow tale. Lassan növekszik a gyermek belső világa. Semmi szükség a felgyorsítására.

       Hát így. Ha csak lehet, olvasunk. Abból sem kell havonta tíz új könyv a könyvtárból. Szép apránként haladunk. Kb havonta egy új mese, és sok-sok ismétlés. Sok-sok népmese. És olyan történetek, amelyek azt az értékrendet adják át, amelyet én szeretnék, nem azt, amit másvalaki, és esetleg más kultúrában gyökerezik.