Napos-holdas mesék

Egy mesemondó est-sorozatot csinálok idén télen az aszófői Nagyi Kertje Teaházban . Ma volt az első alkalom, adventi-téli mesékkel, a téma a Várakozás a Fényre volt.  Alapvetően felnőtt mesékkel készültem. Voltak gyermekek is, de nagyjából a klasszikus mesehallgatási korhatár alatt, úgyhogy úgy döntöttem, végigviszem a tervezett műsort, és persze jól bele is jöttem – itt jegyzem meg magamnak tanulságként, hogy alaposan meg kell beszélni az igényeket előre, mert más van az én fejemben, más a szervezőében. Persze, a mese hallgatásának (a mesenézéssel szemben) nagy előnye, hogy nem állnak meg a növésben a gyerekek egy-egy erősebb mese hallatán se, mert annyit képzelnek el belőle, amennyi nekik belefér... remélem, nem riasztottam el túl sok családot. A dovrei macska   egy észak-európai népmese, vicces, karácsonyi: a trollok karácsony este cicának nézik a jegesmedvét - öreg hiba. A félelmetes fogadó (Isaac Bashevis Singer azonos című kötetéből) egy bájos jiddis mese, ...

Múlt hétvégén Szegedre hívtak, hogy a helyi regös napon tartsak a cserkészeknek műhelyt, mégpedig meseszimbolikából. Eredetileg néprajzosként, a népdalok kapcsán jutottam eszükbe, de gondoltam, ha már mesemondás, miért ne legyen meseszimbolika. Elővettem a Halhatatlanságra vágyó királyfit . A királyfi nem akar nősülni, búskomor, elindul megkeresni a Halhatatlanság országát. Találkozik útközben a saskirállyal, a kopasz királlyal, a hímet varró királylánnyal, mind sok száz évet ígér neki halhatatlanság címén, de a királyfi megy tovább, kap tőlük gyorsaságot és egyéb ajándékot, aztán addig megy, míg megtalálja a Halhatatlanság országát, akinek királynőjét feleségül veszi. Amikor azonban meg akarja látogatni a szüleit, kiderül, hogy ezer év eltelt, és a Halál egyszer csak megkocogtatja a vállát. A királyfi sebesen hazaszalad a feleségéhez, s a kapuban kapja el a halál. A halhatatlanság királynője alkut ajánl, feldobja a királyfit az égbe, s ha a váron belül esik, a Halálnak el kell kotr...

Ma egy adventi vásáron mondtam mesét. Zárt térben voltunk, a közönség átlagéletkora pedig harminc évvel több volt, mint amit belőttem: gyerekek helyett árusok, és totyogó apróságok szülei. Így hát gyors fejszámolással elővettem az egyik legújabb kedvenc mesémet, a Szélcsengettyűt , ami az Eladott álom c. japán mesegyűjtemény utolsó darabja, tüneményes és bájos kis mese, minden korosztálynak, kezdésnek, zárásnak, bármikor, bárhogyan. A tengerparti idős mester kölcsönadja valakinek a szélcsengettyűjét, hogy megvidámítsa, azonban nem kapja vissza időben, ezért utána küldi a kis tanítványait, akiket azonban kisgömböcként benyel a jelenet: a csengettyű szavára a kertben egyre csak táncolnak, pörögnek és forognak, míg végül maga a mester is ott forog boldogan, a többiekkel együtt. Két totyogó kislányka szájtátva bámulta, hogy mit harangozok és kapálózom, akkor aztán rájöttem, hogy nem véletlenül vettem fel pörgős szoknyát, nosza, pörögtem nekik, és ez nagyon-nagyon tetszett nekik. Ami azt ...

Sok mesemondó indul a színpadról, vagy a katedráról, hiszen egyrészt a mesék didaxis nélkül tanítanak, másrészt határozottan kell hozzájuk előadói véna, de nagy számban vannak azok, akik múzeumból jönnek, vagy akár a természettudományokat szeretnék kevésbé szárazon átadni. Ami engem illet, csak a szokásos: egy kicsit ez is, egy kicsit az is. Dolgoztam tanárként – néhány hónapot –, voltam múzeumpedagógus-jellegű tárlatvezető és gyerekfoglalkoztató  – majdnem egy évet  –, voltam cserkészvezető egész sokáig, ahol mondjuk a mesemondásra különösen hasznos alkalmak nyílnak, például negyven gyerekkel a semmi közepén egy viharban ragadva... A színpadot az iskolai színjátszásnál hagytam abba, imádtam a tanáromat, de beláttam, hogy nem vagyok színpadra való. És nem is. A meséléshez viszont szerencsére nem úgy kell színésznek és pedagógusnak lenni, mint a hagyományos közegben. A lelkesedés és lelkesítés pedig valami oknál fogva istenadta talentumom. Nem mondom, hogy évek tapaszta...

Egy saját, házi mesemondó estre készültem, és összeszedtem a meséket és történeteket, amelyeket mindenképpen szeretnék megosztani másokkal, gyakorolni az elmondását, és felfűzni őket egy láncra. A téma a szerelem és a halál lett, kedvenc történetem, a Szávitri középpontba helyezése nyomán. A Szávitri a Mahábhárata egy kicsiny története, Illés Endre feldolgozásában olvastam gyerekkoromban, és azóta sokszor. Egy királylány olyan szép, hogy magának kell elindulni férjet keresni, mert senki sem meri megkérni a kezét. Meg is találja párját, Szatjavánt, egy száműzött király fiát egy erdő közepén – azonban amikor hazaér, és boldogan tudatja, hogy megtalálta, megtudja azt is, hogy választottjának csak egy éve van hátra. Ennek ellenére feleségül megy hozzá, és egy év múlva, amikor férjéért megérkezik Jáma, a halál istene, Szávitri nem nyugszik bele a sorsába, hanem elindul a férje lelkét vivő Jáma mellett, és beszélgetni kezdenek... A királylány, aki hű és bátor, és aki visszahozza a halált...

Egészen odáig, hogy fel nem fedeztem, hogy mesemondó a hivatásom, azt hittem, író vagyok. Valójában persze a kettő nem üti egymást. Az író is, a mesemondó is történetekkel dolgozik, eszköze a nyelv, a szavak, és egyéb metakommunikációs eszközök. Tud tanulni egyik a másiktól. Mindegyik valami bölcsességet és tapasztalatot oszt meg, valamit ad önmagából, tanít, éltet. Vannak azonban markáns különbségek, az egyik ilyen – a másik olyan. Írásban – eddig ebben voltak tapasztalataim – az ember inkább az örökkévalóságnak dolgozik, nem a pillanatnak (és itt az igényes szépirodalomra gondolok, nem csak akármilyen szövegre, amit kinyomtatnak). Van idő és tér kicsiszolgatni a tökéletlenségeket és eltüntetni a hibákat, hagyni időt a szöveg érlelődésének, tanúk nélkül. Írásban többet számít a stílus, olykor magánál a történetnél is többet (aki nem hiszi, olvasson Proustot...) Ugyanúgy hagyatkozik a befogadó fantáziájára és belső képeire, mint a mesemondó élőbeszéde, de más módon, talán kevé...

Ahogyan kezdődött Mindig is szerettem történeteket olvasni, és a kedvenceimet elmesélni, bár eleinte szinte féltem beleereszkedni a "mesemondó hang"-ba. De mégis, kedves történeteim hosszú ideig kísértek, nemcsak olvasva, hanem szavakban is. Hosszú ideig bánatom volt, hogy bárdok ma már nem léteznek, nincs ilyen foglalkozás. Az írás is jó, de az más – nem közvetlenül kapcsolódik az olvasóhoz. Aztán egy nap – szerencsés véletlenek, ismerősök és az internet bugyrainak hála – kiderült, hogy de még mennyire hogy van. Vannak mesemondók a világ minden táján, sőt! Ebből akár meg is lehet élni. Rögtön elfogott a lelkesedés, és belevetettem magam a keresgélésbe: mit csinál egy mesemondó? Nagy segedelmemre volt Zalka Csenge Virág: Mesemondók márpedig vannak! című kötete, amelyet azonmód megszereztem. Ezt elolvasva már volt róla fogalmam, mi minden áll előttem... hiszen ez egy létező foglalkozás, annak minden csínjával-bínjával. Mert mit is csinál egy mesemondó? Történeteket gyűj...