Ahonnan indultam
Sok mesemondó indul a színpadról, vagy a katedráról, hiszen egyrészt a mesék didaxis nélkül tanítanak, másrészt határozottan kell hozzájuk előadói véna, de nagy számban vannak azok, akik múzeumból jönnek, vagy akár a természettudományokat szeretnék kevésbé szárazon átadni.
Ami engem illet, csak a szokásos: egy kicsit ez is, egy kicsit az is.
Dolgoztam tanárként – néhány hónapot –, voltam múzeumpedagógus-jellegű tárlatvezető és gyerekfoglalkoztató – majdnem egy évet –, voltam cserkészvezető egész sokáig, ahol mondjuk a mesemondásra különösen hasznos alkalmak nyílnak, például negyven gyerekkel a semmi közepén egy viharban ragadva...
A színpadot az iskolai színjátszásnál hagytam abba, imádtam a tanáromat, de beláttam, hogy nem vagyok színpadra való. És nem is.
A meséléshez viszont szerencsére nem úgy kell színésznek és pedagógusnak lenni, mint a hagyományos közegben.
A lelkesedés és lelkesítés pedig valami oknál fogva istenadta talentumom.
Nem mondom, hogy évek tapasztalatai vannak mögöttem. Azonban amikor mesélek, hirtelen egy másik, egy párhuzamos világban vagyok, és ha szerencsém van, a hallgatókat is be tudom húzni ebbe a különleges világba, legyen az ezer évvel korábban, vagy épp az Óperenciás tengeren túl.
Legutóbb a Mítoszok Csatáját szerveztük meg Veszprémben, Zalka Csenge írt róla alapos beszámolót. Én csak annyit teszek hozzá: köszönöm! Mindenkinek, aki eljött, aki mesét mondott, aki meghallgatott, aki nevetett a vicces részeken, egyáltalán, aki hajlandó volt belemerülni egymás után nyolc mitikus történetbe. Le a kalappal.
Nekem sokat kell még tanulnom ebben a szakmában, de ez egyrészt lelkesít, másrészt nagy élmény, hogy a történet viszi magával a hallgatókat, és hogy nem én vagyok a középpontban – épp csak a közvetítő vagyok, és ez a szerep minden tekintetben nagyon fekszik.
Thor és Utgard-Loki története pedig továbbra is a kedvencem marad, egyre inkább.
A kép forrása: https://norse-mythology.org/tale-utgarda-loki/
Ami engem illet, csak a szokásos: egy kicsit ez is, egy kicsit az is.
Dolgoztam tanárként – néhány hónapot –, voltam múzeumpedagógus-jellegű tárlatvezető és gyerekfoglalkoztató – majdnem egy évet –, voltam cserkészvezető egész sokáig, ahol mondjuk a mesemondásra különösen hasznos alkalmak nyílnak, például negyven gyerekkel a semmi közepén egy viharban ragadva...
A színpadot az iskolai színjátszásnál hagytam abba, imádtam a tanáromat, de beláttam, hogy nem vagyok színpadra való. És nem is.
A meséléshez viszont szerencsére nem úgy kell színésznek és pedagógusnak lenni, mint a hagyományos közegben.
A lelkesedés és lelkesítés pedig valami oknál fogva istenadta talentumom.
Nem mondom, hogy évek tapasztalatai vannak mögöttem. Azonban amikor mesélek, hirtelen egy másik, egy párhuzamos világban vagyok, és ha szerencsém van, a hallgatókat is be tudom húzni ebbe a különleges világba, legyen az ezer évvel korábban, vagy épp az Óperenciás tengeren túl.
Legutóbb a Mítoszok Csatáját szerveztük meg Veszprémben, Zalka Csenge írt róla alapos beszámolót. Én csak annyit teszek hozzá: köszönöm! Mindenkinek, aki eljött, aki mesét mondott, aki meghallgatott, aki nevetett a vicces részeken, egyáltalán, aki hajlandó volt belemerülni egymás után nyolc mitikus történetbe. Le a kalappal.
Nekem sokat kell még tanulnom ebben a szakmában, de ez egyrészt lelkesít, másrészt nagy élmény, hogy a történet viszi magával a hallgatókat, és hogy nem én vagyok a középpontban – épp csak a közvetítő vagyok, és ez a szerep minden tekintetben nagyon fekszik.
Thor és Utgard-Loki története pedig továbbra is a kedvencem marad, egyre inkább.
A kép forrása: https://norse-mythology.org/tale-utgarda-loki/
Megjegyzések
Megjegyzés küldése