Tengerparti körbeblogolás - A Mozgó Könyvek mesehetének alkalmából

Vagyis tengeri mesék, avagy ha vízre vágyunk, de nincs a közelünkben 

Három történet jutott eszembe a tengerről, melyeket nagyon szeretek.

Az első egy hawaii történet: Punia és a cápák királya (A bőbeszédű teknősbéka c. gyűjteményben található). A főhős, Punia egy kisfiú, akinek az apját megölték a cápák, így anyjával együtt kénytelenek édesburgonyán tengődni, és nem jutnak homárhoz, mert a cápák mindenkit felfalnak. Punia azonban – hogy, hogy nem – homárt akar szerezni, de ahelyett, hogy egyenesen lemerülne, csellel eltereli a cápák figyelmét, majd rákeni az egyik cápára, akit aztán a többiek felfalnak. Mikor legközelebb megy, ugyanezt teszi, míg a végén csak Kai-ale-ale, a cápák királya marad, de azt is átveri, majd miután kipeckeli a cápakirály száját, tüzet rak a belsejében, bevállalja és túléli annak száguldozását, és a falubeliek segítségével végleg megszabadulnak a zsarnokoskodó cápáktól. Itt a cápák tulajdonképpen a sárkány és a buta ördög keverékei, akiket némi trükkel és nem kicsi bátorsággal le lehet győzni – a közösség érdekében.

A másik mese nagyon hasonlít ehhez, egy nyenyec mese, Bátor Váj szintén tengeri szörnyekkel küzd meg. Ez a mese a Guruljborsócska c. szovjet népek meséi kötetben van, de Boldizsár Ildikó beválogatta a Mesekalauzába, ott is elérhető. Bátor Váj Puniával ellentétben nem jó meleg, hanem sarki tengerrel néz szembe, és nem gyerek, hanem fiatal felnőtt. Először csak a bátorságát (vakmerőségét?) próbálja ki, és az óriási rozmárt és a jegesmedvét gond nélkül kipöcköli a csónakjából. A tarajos bálnával, amely akkora, hogy elsötétíti a napot (ugye érezzük a szimbolikáját?), három kemény meccse lesz. Mindháromszor a bátorság a és a ravaszsága menti meg, ugyanúgy, mint a hawaii kisfiút, és ugyanúgy tulajdonképpen száguldozik gy kontrollálhatatlan tengeri rémen, a tarajos bálnán. És ugyanúgy ő győz a végén.

Ebben a két történetben mind nagyon hasonló, hogy a tengerben kincsek vannak, élelem, egyszóval: élet. Ez azonban nem könnyen hozzáférhető, sőt, a közösség érdekében valakinek bátornak kell lennie és mindenre elszántnak, és csak ha ésszel és bátor szívvel szembenéz az ember a veszélyekkel, és megszelídíti őket, akkor tud boldogulni – nemcsak ő maga, hanem az egész népe.

A harmadik történet egy mítosz részlete, elvileg mindannyian ismerjük, ugyanis a Gilgamesből van. Gilgames, miután barátja, Enkidu meghalt, elindul az élet vizét megkeresni. Hosszú, hosszú út után lerongyolódva eljut a nap alagútjáig a Masu hegy tövében, ahol kivételes gyorsaságával átkel, és odaér az óceán partjához, melyen átkelve Ut-napistimhez jut el, az egyetlen emberhez, aki halhatatlanságot kapott az istenektől. Gilgamesnek először is háromszáz darab ötven láb hosszú karót kell faragnia, ugyanis a csónakos, Ur-sanabi a Halál Vizén is keresztül kell vigye. Szóval az óceánban van egy ilyen rész, ahol egy csepp sem érheti az embert… Mindenesetre, Gilgames eléri Ut-napistimet, de a próbát, hogy hét napig ébren maradjon, nagyjából három perc alatt elbukja. Azért az örök ifjúság növényének a titkát elárulják neki, és az óceán közepén, ott, ahol édes a víz (micsoda helyek vannak az óceánban!), le kell merülnie, és a szúrós növényt csupasz kézzel megfognia, és felhoznia. Gilgames, mint igazi eposzi hős, mindezt megteszi. Csak éppen hazafelé gondatlanul megfürdik, és az örök ifjúság növényét megeszi egy kígyó.

Nagyon szeretem ezt az egész eposzt, mert az emberiség nagy kérdései szép sorban, egy kerek történetben fel vannak téve toposzokként: a civilizáció és a vadon, az uralkodás és a vezetés, a szerelem és a barátság, a virtus és a félelem, a gyász, a haláltól való félelem, halhatatlanság vágya és annak elérhetetlensége, az emberi gyarlóságok és apróságok, mindez gyönyörűen szépen, egymás után. De csak a vízre koncentrálva: micsoda izgalmas csak elképzelni egy olyan óceánt, mely a világ végén van, a nap háta mögött, és van benne halál vize, van benne örök ifjúság növénye, édesvíz, halhatatlanoknak otthont adó sziget. 

A tenger, félelmetes, a feneketlen, a titokzatos, a legendás, és főképp: az életadó tenger. Az Óperenciás-tenger. Szeretném egyszer megnézni magamnak.

És akik még blogolnak ugyanezen a héten, ugyanebben a témában: 

Lovranits Júlia

Varga-Fogarasi Szilvia

Zalka Csenge Virág

Aki pedig szeretné hallani élőben ezek közül valamelyiket, az jöjjön el augusztus 18-án este hétkor a Toastmasters retorika klub alkalmára, Veszprémben, a Budapesti út 23-25-ben.

A képen ugyan csak a magyar tenger, de mégis...


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Mesterségek a mesékben

Találj ki mesét a gyermekednek!

Táncoló szélcsengettyű