Az írott és a mesélt történet

Egészen odáig, hogy fel nem fedeztem, hogy mesemondó a hivatásom, azt hittem, író vagyok. Valójában persze a kettő nem üti egymást. Az író is, a mesemondó is történetekkel dolgozik, eszköze a nyelv, a szavak, és egyéb metakommunikációs eszközök. Tud tanulni egyik a másiktól. Mindegyik valami bölcsességet és tapasztalatot oszt meg, valamit ad önmagából, tanít, éltet.

Vannak azonban markáns különbségek, az egyik ilyen – a másik olyan.

Írásban – eddig ebben voltak tapasztalataim – az ember inkább az örökkévalóságnak dolgozik, nem a pillanatnak (és itt az igényes szépirodalomra gondolok, nem csak akármilyen szövegre, amit kinyomtatnak). Van idő és tér kicsiszolgatni a tökéletlenségeket és eltüntetni a hibákat, hagyni időt a szöveg érlelődésének, tanúk nélkül. Írásban többet számít a stílus, olykor magánál a történetnél is többet (aki nem hiszi, olvasson Proustot...) Ugyanúgy hagyatkozik a befogadó fantáziájára és belső képeire, mint a mesemondó élőbeszéde, de más módon, talán kevésbé plasztikus, képszerű módon, inkább nehezen megfogható érzelmeket előhívva, mintsem szimbolikus képeket.

Ezen kívül az írásban az ember sosem tudhatja, ki az, aki olvassa, és hogyan érinti meg a szöveg – amint kiadja az ember a kezéből, és nyomtatásba kerül, a szöveg önálló életre kel – és a szerzőnek meg kell tanulnia elengedni.

A mesemondás, a történetmondás szóbeliségben él. Szerkesztőként pontosan tudom, micsoda irdatlan különbségek vannak egy szóban elmondott szöveg, például egy előadás, és annak az írott változata között. Szóban akár befejezetlen vagy nyelvtanilag kevéssé helytálló, összevissza szórendű mondatok is előfordulhatnak, ha azonban a megértést nem akadályozzák, nem olyan nagy baj – a mesemondás ugyanis a pillanatnak van, arra az adott elvarázsolt fél órára/órára. És hogy tovább mozduljon bennünk.

A mesemondás ugyanis előadás.  Mi több, a mesemondás varázslat. A pillanatban él, és egyenesen az örökkévalóságba ugrik, a hallgatóság lelkében. 

Azt is szeretem benne, hogy közvetlen kapcsolatba kerülök a befogadóval, a hallgatóval. Látom a szemüket, látom a történet hatását rájuk, az ő reakcióik is hatnak rám, együtt mozgunk a történet varázserejű terében. Nem baj, ha nem tökéletes, ha nincs minden szó a helyén. A nagy egész többet számít, mint a részletek, és a történet maga egy élő dolog, alakul a mesemondó szűrőjén keresztül, s a hallgatóban megérik, általában idővel.
Én is csak most kezdem látni, ha alaposan ránézek, hogy mik a gyümölcsei a gyermekkoromban hallgatott és olvasott meséknek.
Amit pedig már most tanultam a szóbeli mesemondásból az írásbeliség részére, az a letisztultság, a lényeglátás, a sallangok elhagyása. Meglátjátok majd talán nem is olyan sokára!